Előmunka-utómunka

Fotós körökben gyakran elhangzik a szó "utómunka". Mindenki tudja, érti mit is jelent ez valójában; az elkészült fényképen végzett utólagos (manapság gyakrabban a szoftveres) módosításokat hívjuk így.
Gondoltak-e rá, hogy ha van utómunka, akkor kell lenni előkészítő (elő) munkának is? És az mi? Ugye soha nem hívjuk így a fénykép készítésének azt a szakaszát, amelynek végterméke egy utófeldolgozás nélküli szemlélhető fotó?

Sokan egy kicsit titkolnivalónak érzik az utómunkát; á, nem volt semmi utómunka legfeljebb csak egy kis szokásos állítgatás, csak ez csak az …. Mintha ez a munka értéktelenebb lenne mint az, ami odáig volt.
Úgy tűnik a fejekben lassabban megy végbe a rendszerváltás, mint a technikában. Azok, akik az analóg fotózásban nőttek fel érezhetően máshogy állnak ehhez a kérdéshez, mint akik már a digitális technikával fedezték fel maguknak a fotózás örömét.

Gyakran elhangzik a szakértői megjegyzés: érdemes gondosan beállítani a fehéregyensúlyt, a megvilágítási értékeket, a képhatárokat stb., mert így rengeteg utómunkát takaríthatunk meg magunknak.
Végiggondolták már ezek az emberek, hogy a másik tábor képviselőinek éppen most kezdődik a munka igazi, érdekesebb része, amit egyáltalán nem akarnak megtakarítani? Most van a kezükben valami alapanyag, amit kedvükre formálhatnak?!

Persze, mint sok minden ez is viszonylagos. Máshogy gondolkodik az amatőr és máshogy az az ember, aki ebből él, akinek ügyfelei vannak, és akit nyomnak a határidők.

Tudomásul kell venni, hogy a digitális fotográfiának, ill. robbanásszerű térhódításának pontosan az utómunka volt a mozgatója. Mai számítógépes világunkban ez természetes kiindulópontnak tekinthető. Ugyancsak összekötő, rászoktató motívum, hogy a számítógépeknek is van menürendszere, meg a fényképezőgépeknek is, össze is lehet kapcsolni őket, képfórumokat lehet látogatni stb.
A képek beltartalma, mondanivalója, az esztétikai szempontok stb. mind olyan tényezők, amelyekbe ezen az úton tanulnak, szoknak bele nagyon sokan – például internetes képfórumokon keresztül.

De nézzük csak meg az általam most előkészítő (elő-) munkának tekintett munkaszakaszt.
Vitathatatlan, hogy ez nagyon fontos mozzanata a kép elkészítésének. Unalmas, semmitmondó képekből nem igen lehet jó képet készíteni - utómunkával se. Ezért az elő(készítő) munka legfontosabb elemének magát az embert tekintem. Minden, ami utána jön az technika, vagy ha úgy tetszik szakismeret.

Az utómunkát pedig nem lehet valami illetlen technikai huncutságnak, technikai manipulációnak tekinteni!
Sőt, ha már szoftveres beavatkozásról beszélünk, akkor az nem az, ami már a digitális fényképezőgépben elkezdődik? A JPG, a TIFF vagy a RAW más-más eredményt szolgáltat. Melyik az igazi? Vagy máris manipuláltunk?
De ugyanígy ennek tekinthető bizonyos mértékig a szűrőzés, a derítés, a mélységélesség tetszőleges megválasztása is mindjárt a folyamat elején.
Istenkísértésnek hangzik, de halkan megjegyzem, hogy a szürkeárnyalatos (fekete/fehér) képek is tulajdonképpen egy durva beavatkozás eredményeképp születnek, hiszen a valóság színes. A színek eltüntetése miatt mégsem kiált tolvajt senki sem (én sem), készüljenek a képek közvetlenül fekete/fehér nyersanyag felhasználásával, vagy digitális technikával.

Végiggondolták már a hagyományokhoz ragaszkodók, hogy ami az utómunka nélküli élményhez, eredményhez juttatja őket, az sem más, mint ugyancsak technika? Digitális fényképezőgép esetén digitális technika. Csupa ipari termék az egész vonalon, akárcsak a számítógép. Felmerül a kérdés: van-e jogunk valamelyik munkafázist különbnek, igazibbnak tekinteni, mint a másikat.

Analóg esetben fotokémiai termék a film, technikai eszköz a fényképezőgép. A laborálás során megannyi technikai, kémiai eszközt kell bevetni, hogy a remélt eredményt kézbe vehessük.
Megjegyzendő: sok esetben a laborálás és a papírkép készítés (meg esetleg még a szkennelés) nem is a fotós saját munkája.

Aztán itt van a RAW formátum kérdése. A digitális fényképezőgépeket gyártó cégek ezzel a formátummal gyakorlatilag elismerik, hogy nem tudják a gépükkel a maximumot kihozni a felvételekből. Viszont másik oldalról megközelítve a kérdést azt is mondhatjuk, hogy a gyártók a fotós kezébe adnak egy olyan eszközt, amely lehetőséget kínál az utólagos kreatív beavatkozásra - az alkotó továbbgondolásra, vagyis az utómunkára.

Természetesen van annak valami varázsa, ha valamelyik munkafázisban további munka – utómunka – nélkül már kész "termék" születik.
Ezt azonban leginkább sport teljesítménynek tudom tekinteni. Eddig jószerint "vakon" dolgozott a fotós (digitális technikával csak részben) és most bukkan elő először a kép. Ha az ráadásul már most készen is van, az maga a siker, de sok köze nincs a képi élményhez, amelyhez a nézőt juttatja.
Az, hogy valamelyik munkafázis nélkül juthatunk el a végleges eredményhez, vonatkozik mindkét irányú megközelítésre. Fényképezőgép nélkül, csupán valamelyik képszerkesztő program használatával is lehet látványos, sokaknak tetsző képeket készíteni, képeket festeni - már aki tud - vagy lehet jó grafikát készíteni.

Az utómunka-nélküliségnek is megvan azonban a helye a fotózásban. Gondoljunk csak a dokumentációs célból készült fényképekre, ahol a pontos alak- és színhelyességnek kiemelt jelentősége van. Azért valljuk be, hogy a digitális géppel készült ilyen képeknek is jót tesz egy kis helyreállító célzatú utólagos szoftveres élesítés meg miegymás.
Ahogy egy festmény megítélésekor sem kérjük számon a művésztől, hogy milyen előkészítő munkával, milyen technikával fejezte ki a mondanivalóját (vagy pl. mely részleteket festett át akár többször is), úgy a fotózásban sem érdemes minősíteni a munkafázisokat. Hozhatnánk példákat az irodalomból is: egy-egy prózai mű de akár vers is sok javítgatással, utómunkával érik meg a közzétételre.
És mégis, a minősítés (az utómunka leminősítése) kimondatlanul is ott lappang a fotós köztudatban.

Megemlítenék még egy kérdéskört; a fotópályázatokat. A szervezőknek természetesen joguk van bármilyen feltételcsomagot összeállítani. Amikor egyes esetekben kizárnak valamilyen utómunkával (is) készült képeket, akkor szoktak hivatkozni az egyenlő esélyekre. Ilyenkor ismét csak, és megint csak az az érzésem, hogy nem a szemlélőnek nyújtott látvány az elsődleges fontosságú. Árnyaltabban szólva kiíráskor vagy elbíráláskor a "gyártástechnológia" a szükségesnél nagyobb súllyal jelenik meg.

Nem kívánok azonban félrebeszélni, és nem kívánom agyonhallgatni a dolog etikai oldalát. Én sem támogatom az olyan eseteket, amikor az utómunka célja nem a kép javítása, az esztétikai élmény fokozása, hanem pl. egy történelmi esemény tudatos meghamisítása. Ennek bővebb kifejtése azonban meghaladja ennek az írásnak a kereteit.

Akik azt gondolják most, hogy egy elfogult számítógépes ember beszél belőlem, azoknak szeretném elmondani, hogy amikor én elkezdtem fényképezni gyerekkoromban egy 6x9-es kihuzatos géppel, akkor színes technika még nem is igen volt, és az utómunkám a képek szárításával fejeződött be – de nagyon szerettem csinálni – azt is.